Helló! Új bejegyzés mindenkinek! :) Remélem az előzők közül egy kicsit is megtetszett a sztori, ha igen, akkor iratkozzatok fel :) Mellesleg szívesen várok véleményeket, akár megjegyzésben, akár e-mailben is! Puszi Bogyók!
*****
Belépek egy sötét terembe. Egyedül vagyok. Felismerem a szobám jellegzetes illatát, légterét, és fájdalmasan ismerem el, hogy minden eltűnt. Az ágyam, a bútorok.. az üres szoba, az egyszínű falak jelentik a társaságot. Várom az újra és újra visszatérő rémálmot a balesetről, de csak a homályos teret látom magam előtt. Még mindig pizsamában állok az üres szobában, amikor hangokat kezdek hallani a résnyire nyitott ajtón Fény szűrődik be a hang forrása felől, így odarohanok, és kinézek. Egy kocsit tolnak végig egy hosszú folyosón, poharakkal, és borral, pezsgővel. Nem otthon vagyok. Erről akkor bizonyosodom meg teljesen, amikor megfordulok, és a szobám helyén egy bebútorozott, ízlésesen berendezett, díszes szobát látok. A szekrényen gyertyatartó, aminek a teteje füstölög. Mire feleszmélek egy fekete tüllökkel dekorált koktélruhában állok, és nézek a folyosó felé. - Austin, gyere fogadd a vendégeket! - hallom a hangokat immár egyre kivehetőbben, és hangosabban. Egy középkorú nő sétál el a folyosón az ajtó mellett, és nem vesz észre. Akkor látom meg a szőke, dióbarna szemű fiút, Austint, aki belenéz világoskék szemeivel az enyémekbe, és halványan.. elmosolyodik. - Ki van ott? - kérdezi. De nem tudom hol vagyok, nem tudom miért, és elkezdek rohanni a folyosón. Feldöntök pár pohár tornyot, vázát, és széket, végül a nagy lendületemben képtelen vagyok megállni. Lezuhanok a lépcsőn. Ez csak egy álom! Ez csak egy rossz álom! Nemsokára felébredek, és elfelejtem az egészet. - nyugtatom magam, és körbenézek. Nem érzek fájdalmat az esés után, tehát ez csak egy álom! Csak.. egy .. álom..
Világosságra ébredek, ami azt jelenti, hogy sikerült hamar elaludnom. A bögrém nincs az ágyam mellett, tehát anya járt már itt reggel. Ezek szerint készülhetek az alapos fejmosásra. Már éppen indulnék ki a szobámból, amikor beugrik; anya ma dolgozik. Apa vitte volna ki a bögrémet? Az nem lehet. Apám már egy éve levegőnek néz. Hiába, anyám próbál nyugtatgatni, hogy a balesetet nem én okoztam, az apám megveti az ittas sofőröket. Egy éve nem beszélt hozzám. A rendőrkapitányságon hallottam utoljára a hangját "Nagyot csalódtam benned, Scarlett Jones.! Nem az én lányomat látom benned!"- mondta akkor. Ezzel össze is törte az álomvilágomat. Tönkretettem mindent. Az öcsém életét, a szüleim kapcsolatát, a gimis éveimet.
Amikor kilencedikes koromban először betettem a lábam a gimi kapuján, arról álmodoztam, hogy mennyi barátom lesz majd, mennyit bulizunk, beszélgetünk. Együtt készülünk moziba, csajos estéket tartunk, a gimiben kialakítjuk a saját szegletünket, segítünk egymásnak a dolgozatokban, együtt készülünk a szalagavatónkra, együtt beszéljük ki az első csókot, az első.. éjszakát. És most? Most itthon ülök egyedül, magántanulóként, barátok nélkül. Rengeteg ellenséggel. Lesétálok a konyhába, és elő veszek egy tálat. Miközben elkészítem a reggeli müzlimet, azt hallgatom, ahogy apa beszél Lonehoz, és próbálja rávenni, hogy mondjon valamit. De Ő csak hallgat, és nem mond semmit. Szinte lyukat fúr a hátamon a pillantása, de nem fordulok meg, mert nem szeretnék apa előtt sírni. Az igazi gyengeség lenne. Szégyentelennek tart. Csalódott bennem. Valószínűleg soha nem fog nekem megbocsájtani. Bármit is teszek én csak a balszerencse és a szégyen maradok a szemében. Tudom miért van még itthon, várja a magántanáromat. Még véletlenül sem hagyna egyedül az öcsémmel. Szerencsémre csöngetnek. De nem Mr. Dennis van itt. A körülbelül velem egyidős fiúnak a szemébe nézek, és elmerülök azokban a mélyzöld szemekben.
Jó napot! - köszön be, és a kezét nyújtja felém. - Travis. Bizonyára a nagybátyámat várod, hogy segítsen a tanulásban, de fontos dolgai vannak, én pedig kemény hármas vagyok matekból, úgyhogy talán valamit összehozhatunk.
- Scarlett. - fogom meg a kezét. - Persze, gyere be.
Ahogy Travis belép az ajtón, apa már viharzik is el otthonról, és egyedül maradunk a házban. Hárman.
Amikor kilencedikes koromban először betettem a lábam a gimi kapuján, arról álmodoztam, hogy mennyi barátom lesz majd, mennyit bulizunk, beszélgetünk. Együtt készülünk moziba, csajos estéket tartunk, a gimiben kialakítjuk a saját szegletünket, segítünk egymásnak a dolgozatokban, együtt készülünk a szalagavatónkra, együtt beszéljük ki az első csókot, az első.. éjszakát. És most? Most itthon ülök egyedül, magántanulóként, barátok nélkül. Rengeteg ellenséggel. Lesétálok a konyhába, és elő veszek egy tálat. Miközben elkészítem a reggeli müzlimet, azt hallgatom, ahogy apa beszél Lonehoz, és próbálja rávenni, hogy mondjon valamit. De Ő csak hallgat, és nem mond semmit. Szinte lyukat fúr a hátamon a pillantása, de nem fordulok meg, mert nem szeretnék apa előtt sírni. Az igazi gyengeség lenne. Szégyentelennek tart. Csalódott bennem. Valószínűleg soha nem fog nekem megbocsájtani. Bármit is teszek én csak a balszerencse és a szégyen maradok a szemében. Tudom miért van még itthon, várja a magántanáromat. Még véletlenül sem hagyna egyedül az öcsémmel. Szerencsémre csöngetnek. De nem Mr. Dennis van itt. A körülbelül velem egyidős fiúnak a szemébe nézek, és elmerülök azokban a mélyzöld szemekben.
Jó napot! - köszön be, és a kezét nyújtja felém. - Travis. Bizonyára a nagybátyámat várod, hogy segítsen a tanulásban, de fontos dolgai vannak, én pedig kemény hármas vagyok matekból, úgyhogy talán valamit összehozhatunk.
- Scarlett. - fogom meg a kezét. - Persze, gyere be.
Ahogy Travis belép az ajtón, apa már viharzik is el otthonról, és egyedül maradunk a házban. Hárman.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése